Vanquish PS3
	Ár: 6 250 Ft
	MEGRENDELEM

Eredeti ár 11950 Ft

Akciós ár: 6250 Ft

INGYENES SZÁLLÍTÁS
Eladó új, bontatlan Vanquish PS3 játékszoftver!
Olcsó PS3, PS2, PSP, Xbox 360, Nintendo Wii játékszoftver vásárlás és rendelés, országosan ingyenes kiszállítással!
Külső Mennyország - Kecskemét -www.kulsomennyorszag.hu

Nem is olyan régen, egy másik cikk hasábjain elmélkedtem (igaz, csupán néhány sor erejéig) a japán fejlesztők példamutató hozzáállásáról. Úgy gondolom, hogy egy kiváló játék több puszta kódsoroknál; az igazán maradandó alkotáshoz nem csupán tehetséges programozó szükségeltetik. Fontos, hogy ott legyen egy személy a kezdetektől fogva: valaki, aki megálmodja magában az egészet, aki elég elhivatott ahhoz, hogy szívét-lelkét beleadva, más lelkiismeretes emberekkel karöltve elkészítse azt a bizonyos Mesterművet. Tedd fel magadnak a kérdést: vajon milyen lenne a Metal Gear Solid Hideo Kojima nélkül? Milyen lenne a Gran Turismo Kazunori Yamauchi nélkül? Biztos, hogy nem ugyanaz…
Az előbb említett úriemberek munkásságát hihetetlenül nagyra becsülöm, nálam azonban nem ők, hanem Hideki Kamiya és Shinji Mikami képesek elérni azt, hogy amikor egy új játékot jelentenek be, rendszerint azonnal felkapom a fejem (mindez elsősorban a 2001-ben megjelent Devil May Cry első részének tudható be, melynek fejlesztésében mindketten részt vettek: a stuff mai napig rendíthetetlenül ott trónol a személyes top10-es listám élén). A Platinum Games egyik alapítójától, Kamiyától ebben a generációban már kaptunk egy remekül sikerült Bayonettát, így ezúttal a másik ex-Capcom nagyfőnökön, Mikamin volt az alkotás sora. Összejött neki? De még mennyire!

A tesztalany történetétől nem kell különösebb csodákat várni, de azért összefoglalom gyorsan az alaphelyzetet. Meglepő módon már megint a nem túl távoli jövőben járunk, és már megint vészesen kifogyóban vannak a bolygó energiaforrásai. Az Amerikai Egyesült Államok (ki más) a fennálló problémát ezúttal nem háborúval (és nem is más bolygóra költözéssel), hanem némileg békésebb módon, egy napenergiát összegyűjteni képes űrállomás felépítésével próbálja fedezni a szükségleteket. Persze mindez túl szép és jó lenne, ezért a helyet gyorsan elfoglalja egy nagyobb létszámú, ultra-nacionalista orosz csapat. Az élén álló, meglehetősen pszichopata külsővel rendelkező Victor Zaitsev gyorsan be akarja bizonyítani, hogy ő márpedig nem sz*rral gurít, így hát fogja az eddig összegyűjtött napenergiát, és egy koncentrált sugárnyaláb formájában ráküldi azt San Francisco-ra. Az ottani lakosság egészségére ez persze a legkevésbé sincs jó hatással (értsd: pillanatok alatt szénfeketére égtek), de ez még csak a kezdet: amennyiben az USA nem hódol be záros határidőn belül, a következő célpont New York lesz. Az elnök ezt nem látja járható útnak (milyen jól is teszi, hiszen így elég unalmas lenne a játék), ezért azonnal az állomásra küld egy osztagot, melyhez a játék főhőse, Sam Gideon is csatlakozik.

„Vedd alapul shooter-koktél jól bevált receptjét, és keverd fel azt valami egészen újjal, szokatlannal” – valószínűleg ezen a gondolatmeneten haladva született meg tesztem tárgya, a külső nézetes lövöldék kategóriájába tartozó Vanquish. A stuff gyakorlatilag teljes mértékben a zsáner mai képviselőihez igazodik (fedezékről-fedezékre haladós játékmenet), de mégis mindezt úgy teszi, hogy az élmény frissnek, újszerűnek tűnik. A kívánt hatást magával a központi figurával, pontosabban annak felszerelésével éri el: Sam mechanikus ruházata szerintem az egyik legmenőbb cucc Dante vörös köpenye óta, és mivel a program szerves részét képezi ez az eszköz, néhány apróságot érdemes megemlíteni róla.
Az ARS (Augmented Reaction Suit) sokkal több egy szimpla páncélnál: számos funkcióval ruházza fel hordozóját, ezek közül az egyik leghasznosabb a lábrészhez beépített, egyfajta sugárhajtással ellátott okosság, melyet a bal ravasz lenyomásával aktiválhatsz. Ilyenkor Sam térden előre csúszva képes osztani az ólmot, ráadásul mikor ezt teszi, az idő is lelassul körülötte (ugyanez történik akkor is, ha egy fedezék mögül kiugorva kezdesz el lőni). Az egész épp annyira hasznos, mint amennyire jól néz ki, hiszen ily módon sokkal pontosabban tudsz célozni az ellenségre, illetve szorult helyzetekben sem jön rosszul a használata. Nem árt olykor figyelni a képernyő jobb alsó sarkát, itt láthatod ugyanis, hogy mennyi energiád áll még rendelkezésre a művelethez: ha elfogy a szufla, kicsit várnod kell az újratöltődésig.
A ruhába tulajdonképpen egyetlen fegyver van beépítve, mely egyszerre három különböző karabély kinézetét és tulajdonságát képes lemásolni (értsd: egyszerre három fegyver lehet nálad, plusz a gránátok). Ötletesen megoldották, továbbá nagyon jól néz ki, ahogy a fegyverünk egy gombnyomásra azonnal megváltoztatja külsejét.
A játék bár igen rövid (erről majd egy kicsit később), de cserébe legalább jól megizzaszt. Már az apró figyelmetlenségnek is lehet halál a következménye, ugyanis bizonyos ellenségek (akik még csak nem is bossok!) képesek akár egyetlen támadással a másvilágra küldeni, ami mondanom sem kell, hogy sok esetben inkább frusztráló, mintsem szórakoztató.

A Vanquish grafikája abszolút magas nívót képvisel, a fehér szín dominanciájával pedig megvan a maga egyedi stílusa is. Külön kiemelném a dicséretre méltó helyszíneket: űrállomás lévén leginkább fémes, futurisztikus küllemű pályákkal találkozni, olykor viszont mindez egyfajta klasszicista (vagy valami arra hajazó) építészeti stílussal keveredik, ami egyrészt nagyon egyedi, másrészt nem megy át ízléstelenségbe (apró érdekesség: Mikami elmondása szerint a game látványvilágát részben az 1973-ban megjelent „Neo-Human Casshern” című anime sorozat inspirálta, melyből 2004-ben élőszereplős film is készült). Szaggatást szinte egyszer sem tapasztaltam, a program stabilan fut függetlenül a képernyőn látható történésektől, vagy az ellenség számától.

A vége felé hagytam az egyik legkényesebb pontot, azaz a szavatosságot, mely téren a Vanquish-t leginkább a tömény piához tudnám hasonlítani: bizonyos mértékig jól érzed magad tőle, viszont ha egyszerre túl sokat fogyasztanál belőle, már nem biztos, hogy bevenné a gyomrod. A játék bár valóban nagyon rövid (nekem a statisztika normál fokozaton 5 óra 17 percet mutatott), tekintve, hogy mennyire intenzív, ennyi azt hiszem éppen elég belőle. A –sokak által gyakran hangoztatott – magas újrajátszási faktor még ott volna persze, de az igazat megvallva én nem éreztem azt, hogy ez jelentősen magasabb, mint bármely másik shooter esetében. Az egyjátékos opción kívül egyébként vannak megnyitható challenge-ek is, amik a játék időtartamát hivatottak meghosszabbítani, viszont ezekhez valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nem tartoznak trófeák, így sokaknál alapból nem fog sokat nyomni a latba. Multiplayer sajnos nem került a játékba, pedig szerintem bőven rejlett potenciál valamilyen deathmatch/team deathmatch módban (természetesen a csúszkálós mókával megfűszerezve), de ne legyünk ennyire telhetetlenek.

Műfajában a Vanquish majdnem annyira egyedülálló, mint amilyen az év elején megjelent Bayonetta is volt a hack’n slash címek között. Az értékelőben látható végső pontszám hosszas tanakodás eredménye, hogy nem 9-et kapott végül, azt tudd be a némileg gyengébb szavatosságnak, illetve az én szigorúságomnak. Úgy gondolom, hogy ezzel az egy ponttal ide vagy oda már nem is érdemes különösebben foglalkoznod: ha kedveled a tartalmas, üresjáratok nélküli egyéjszakás kalandokat, nyugodtan szerezd be ezt a játékot!