A Cyberdyne a 70-es széria kifejlesztése előtt nem tartotta előnyösnek a két lábon járó gyalogos harci robotokat, ezért a korábbi sorozatok mind tankszerű lánctalpakkal rendelkeztek.

A T-1-ek különlegessége a több kerékből álló lánctalp, ami biztosítja a kiváló irányíthatóságot a laza törmelékeken és egyenetlen terepen, miközben a sebességét is megtartja. Ez teszi őket igen sokoldalúvá, alkalmassá a küldetésekre, bármilyen környezetben.

Mint az a képeken is látható, a lánctalp elrendezése hasonló a korai XXI. századi motoros szánokéhoz, ez biztosítja a stabil és biztonságos alapot. A CRS számára azonban sajnálatos tény, hogy a lánctalpak felett található hidraulikus rendszerek és motorok az oldalról jövő támadásokkal szemben szinte teljesen védtelenek.

Az alapfelületen (platformon) elhelyezkedő gép 360°-ban képes elfordulni, ezért a T-1-nek széles a támadási területe, melyet a „fejrészben” elhelyezkedő különböző optikai és lézeres bemérő-rendszerrel tart szemmel. A (mai technikához képest) primitív nyomkövetéses rendszere lehetővé teszi a célpont azonosítását, és egyidejűleg több célpont kiiktatását – hang-, hő- és mozgásérzékelés alapján. Ez az alapfelszerelés azonban a széria gyenge pontjait is jelenti. Ha az emberi célpont csöndben és nyugalomban marad, és a hőképét elfedi egy maga elé helyezett forróbb tárggyal, mint pl. egy kisebb tűz, a T-1 képtelen lesz bemérni őt.

A T-1-ek vázszerkezete megerősített, rendkívül nagy szilárdságot és tartósságot mutat. Azokon a helyeken, ahol ez a váz nem fedi a belső mechanikát, ott különösen sebezhető a robot a támadásokkal szemben. Főleg a fej és a nyak határánál a legtámadhatóbb, itt szabadon futnak az összekötő kábelek.
Általában összehúzódó, lelapult pozícióból emelkednek fel a támadás során, készenlétbe helyezve a fegyvereiket, álló helyzetben nyolc láb (~2,4-2,5 méter) magasak – impozáns látványt nyújtanak a csatatéren.

A széria robotjainak két oldalán helyezkednek el a csatlakoztatott „karok”, amelyek 1-1, a General Electric által gyártott 50-es kaliberű urán golyószóróval (gyors tüzelésű, forgótáras, lánctöltényes gépfegyver) vannak ellátva, percenként 3000 lövés leadására képesek, félelmetes pontossággal. Mint ahogyan az Amerikai Haditengerészet repülőgépeinek fedélzeti rendszerei, úgy vannak összekötve a golyószórók a központi optikai és lézeres nyomkövetőkkel.

Eltérően a későbbi álcázott Terminátor-típusoktól, a T-1-nek nem célja a megtévesztés, így nincs is emberi külsejük, sokkal fontosabb, hogy a lehető legnagyobb tűzerőt fejtsék ki a legrövidebb idő alatt, az ellenséges csapatoknak a szó szoros értelemben ne legyen idejük reagálni.

A gyorstüzelésű nehézfegyvereknek kiváló az irányíthatósága, ezek teszik rendkívül veszélyessé ezt a szériát. Bár a T-1-ek elavultak, a Skynet a mai napig gyártja őket, ők látják el a széles, és jól megközelíthető helyen lévő épületek őrzését, illetve a nyitott területeken a járőrözést.

A Terminátorok első osztályát a CRS fejlesztette ki, beleérte a T-1-ek több prototípusát is.

A HK-Tankok kinézete a T-1 külsejének egyik változata.

2018-ban – 14 évvel a kifejlesztése után – a széria még mindig használatban van. A Skynet időközben kisebb változtatásokat is eszközölt, a védettebbé tette a sérülékeny mechanikát, különböző szenzorokat szerelt a gépre, ezek a fejen lévő “szemekben” összpontosultak. Jól védhető épületek és a foglyok őrzésére használják őket, nyílt harci terepre (csatatérre) önmagukban soha nem mennek. A tömeggyártás miatt ekkor már nem rendelkeznek egyedi azonosítóval.